Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Nagy Laci az egyenes labirintusban

2019.08.09

Nagy Laci az egyenes labirintusban

http://www.egyhazforum.hu/index.php/15-online-rovat/vilag-nezet/534-nagy-laci-az-egyenes-labirintusban Megjelent: 2019. február 18.

1975. szeptember 19-én a Magyar Hajó és Darugyár szakszervezeti könyvtára beszélgető körének megalakulásakor Nagy Laci így mutatkozott be: „Nem születtem grófnak, de nem is baj, túlélem e nagy csapást. Hatéves koromig elvégeztem az óvodát. Szüleimtől mindent megkaptam, élveztem a boldog gyermekkort. Mint egyik bátyám, én is hegesztő lettem. Most a munka mellett végzem a gépészeti szakközépiskolát. Remélem, a továbbiakban is ilyen simán zajlik majd az életem.” Nem így történt, ugyan is ezt követően hamarosan illegalitásba vonult. Először még csupán mint olvasó, amikor 1978. szeptember 21-én a diadalmasan pöffeszkedő Olvasó népért mozgalomról megjegyezte: „Szeretném beleverni a mellét veregető kultúrstatisztika orrát a nagy büdös valóságba. Olvasgatnak persze, de el lehet-e várni, hogy komoly könyvek felett görnyedezzen az, aki nyomasztó érzésekkel megy haza. Mint munkám mellett harmadikos gimnazista illegálisan olvasok, mert csak azt kell tudnom, ami a tankönyvben van, szerintem éppen ezért meg kellene indítani egy illegális olvasómozgalmat is.”

Amikor hét év elteltével őt is felkerestem, hogy élete alakulásáról kérdezzem, Életritmus dobverővel címet adtam a róla szóló fejezetnek. Ő is otthagyta a Hajógyárat, hogy egy vidéki téesz pesti szakcsoport hegesztőjeként dupla annyiért komoly esélye legyen egy lakásra, ahol immár hamarosan hárman normálisan élhetnének. Szemben bátyjával Nagy Laci akkor még derűs és kiegyensúlyozott volt, ami flegmatikus természetén kívül annak is köszönhető, hogy társaságunk felbomlása után sem maradt közösség nélkül. Előbb egy zuglói klub színjátszó csoportjában működött „modern és abszurd” darabok színrevitelében, majd a csoport hatósági megszűntetése után az ebből a körből kinövő, bolgár és görög népzenét játszó Falkafolk együttes jelenti számára a közösségi életteret és fogódzót. Akár bátyját, őt is gyakorta dühíti az őt körülvevő világ, ugyanakkor mindennap rácsodálkozik valamire. A három és fél évig működő beszélgető körünkre akkor így emlékezett: „Nagyon kockázatos vállalkozás volt, mert sikerélményt adtál nekünk, aztán romba dőlt a csodavilág, mert nem lehetett folytatni. Elhitetted velünk a csodát, és ezzel megzavartál bennünket. A Talán eltűnök hirtelen elmondása után transzba estem, és késő este hazafelé menet a hídon megálltam, és elmondtam a verset. Óriási volt, de mit értél el? Behúztál minket a csőbe. Elvarázsoltál. És hagytál minket kijózanodni. Persze, nem is tehettél mást.”

A 2012-ben történt látogatásom beszámolójának már csak ezt a címet adhattam: Mélyponton. Fiatal házasként felesége kérésére abbahagyta a zenélést. Nem sokkal később végképpen kiesett a ritmusból. Jó néhány munkahelyen dolgozott hegesztőként, igen jól keresett, de tüdőbeteg lett, bár sikerült a betegséget megállítani, közben a csípője is megsérült. Leszázalékolták. Utána feketén dolgozott, jobbára gépkocsivezetőként. Teljesen maga alatt volt. Magányosan ivott. „A zenéből már kikoptam, nem járok sehova, bugyutának érzem magam. Egyedül lányaim becsülnek. Büszke vagyok rájuk. Legalább valamit alkottam. Legalább ez megvan”. Arra, hogy mi az, ami számára a legfontosabb, ezt válaszolta: ”Nem tudok mit mondani. Annyira bosszant a csődöm, egyszerűen nem tudok gondolkodni sem.” Arra a kérdésre pedig, hogy, miben hisz, azt felelte: „Nem tudom. Lehet, hogy a magányosság miatt, de éppen csak vagyok. Ezenkívül semmi más”.

Sorra járta a pokol bugyrait, meg is szenvedte őket, de mégsem nyelte el őt az alvilág torka, mert mint Danténak Vergilius, Nagy Lacinak Pilinszky lett a kalauza, mentora. Szerencséjére jó füle maradt a költészetre, és így egykettőre ráérzett Pilinszky korántsem csengő-bongó költészetének sajátos ritmusára: „A folyósón égve hagytad a villanyt. Ma ontják véremet”. És jó pillanataiban vezetőjéhez méltó érzéseket, gondolatokat tudott megfogalmazni: „Mióta magányos vagyok, miközben eltipornak nap mint nap, nem veszem félvállról az embereket. Lehet akárki. Egy pillanat alatt látok mindenkiben valamit.”

2018 végén az akkor már hatodik éve újra működő beszélgető körünk összejövetelére jócskán elkésve valósággal beesett hozzánk, hogy megpróbálja nekünk elmondani az Egyenes labirintust. Elakadt benne. Ha innen nézzük, véglegesen, ha onnan nézzük, legvégül mégis csak bejutott a célegyenesbe. Odaát őt is a megérkezettek várták, őt is fehér ruhába öltöztették. Ugyancsak rászorult lelkesítő biztatásukra, hogy előkotorja cókmókjából először is ifjúmunkás hegesztő-bajnoki oklevelét, majd a Hajó-Daru 1977. október 11-i számának Vetélkedés a Munkásszállóban című tudósítását, mely szerint versmondásával a kategória nyertese lett, aztán előkerül néhány Falkafolk felvétel is. A köréje sereglő megérkezettek - köztük hegesztők, dobosok, versmondók és költők is - buzdítják: folytassa. Pilinszky is előbukkan, és amikor megkínálja őt cigarettával, Nagy Laci, láss csodát, visszazökken a ritmusba; imígyen: 

„Milyen lesz az a visszaröpülés,
amiről csak hasonlatok beszélnek,
olyanfélék, hogy oltár, szentély,
kézfogás, visszatérés, ölelés,
fűben, fák alatt megterített asztal,
hol nincs első és nincs utolsó vendég,
végül is milyen lesz, milyen lesz
e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás,
visszahullás a fókusz lángoló
közös fészkébe? - nem tudom,
és mégis, hogyha valamit tudok,
hát ezt tudom, e forró folyosót,
e nyílegyenes labirintust, melyben
mind tömöttebb és mind tömöttebb
és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.”

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.